Szőke vagyok, szőkének is látszok

Kirándulás és megdöbbenés: MIVAAAN?!
1. rész

Egész éjjel nem tudtam aludni. Folyamatosan a hangosbemondón és Castielen járt az agyam. Kezdek érte egy kicsit aggódni... azt mondták, hogy Castiel balhés srác. Talán ennek van valami köze hozzá? Eh, én nem értek semmit!

Kopogtattak az ajtómon, aztán Ethan dugta be a rajta a fejét:

- Bejöhetek?

- Persze, gyere csak - csúsztam arrébb az ágyon, hogy bebújhasson mellém.

- Mi van veled Avery? Tudom, hogy van valami, mert már akkor is feszült voltál, amikor hazaértél.

- Ma előbb jöhettünk haza a suliból. Minden diák, kivéve Castiel. Őt az igazgatóiba hívták, én meg elkezdtem egy kicsit aggódni. A többiek mondták, hogy Castiel balhés srác és szerintem ennek van köze ahhoz, hogy ott kellett maradnia.

- Hát igen. Ha jól tudom Castielnek volt pár rossz lépése és így mindenki elkönyvelte balhésnak. Ezért van az, hogy félnek Castiel-től.

- Félnek tőle? Pedig ahhoz képest, hogy bunkó, tud kedves is lenni. Meg vicces. De azért ez az igazgatós sztori durva egy kicsit nem? Vagy csak nekem? Miért? Miért aggódok érte? - temettem bele a fejem Ethan vállába.

- Most azt kéne ilyenkor mondani, hogy beleestél... de én egy kicsit kételkedek. Nem nagyon úgy tűnsz, mint akinek tetszik.

- Ne tőlem kérdezd...

- Akkor kitől?! Kérdezzem meg Apát, hogy: Hé Apa! Avery-nek tetszik Castiel?

- Jól van na, csak mondtam.

- Mindegy - sóhajtott. - Majd kérdezz rá holnap.

- Nem hiszem, hogy elmondaná. Castiel nem olyan típus.

- Azért egy próbát megér... - simogatta a fejem. Én pedig elgondolkoztam azon, amit mondott, de nem jutottam semmire. Aznap este ottmaradt mellettem.

Reggel amikor felkeltem Ethan már nem volt a szobába. Gondolom, elment a suliba vagy mit tudom én. Kivánszorogtam az ágyból, és a szekrényhez léptem. Semmi kedvem ma suliba menni...

Lemásztam a létrán és benyitottam Apához. Reggel mindig leül még egy kicsit dolgozni, mielőtt elmegy itthonról. A papírokat bújta, és számolt. Ing volt rajta és az olvasó szemüvege.

- Apa, ha valakit behívnak az igazgatóiba, akkor komoly baj van? - tértem egyből a lényegre.

Furcsán rám nézett, de amikor látta, hogy komolyan gondolom így szólt:

- Miért, baj van a suliba? Igazgatóit kaptál?

- Dehogy! Csak az egyik fiút behívták és aggódok érte egy kicsit.

Na, Apa ekkor úgy nézett rám, mint aki nem normális...

- Mindegy - sóhajtottam, aztán gyorsan kimentem, mielőtt elkezdene kérdezősködni.

Akkor már csak Anya maradt...

Lementem a lépcsőn és megkerestem Anyát. Meg is találtam a konyhába. Hol is lenne máshol?

- Anya... ha valakit behívnak az igazgatóiba, akkor komoly a baj?

Idefordult, aztán hasonló nézést kaptam, mint Apánál.

- Baj van? Mármint a suliba.

- Miért jössz te is ezzel? Csak Castielt behívták az igazgatóiba tegnap, én meg totál ideg vagyok miatta! - fakadtam ki.

Anya megdöbbent a kitörésem miatt, de aztán sóhajva elmagyarázta:

- Ez attól függ, hogy milyen oldalról nézed. Ha pozitív, akkor azért hívnak be, hogy megdícsérjenek. Viszont ha negatív... akkor igen, komoly a baj, mert sok esélye van arra, hogy kapsz egy beírást, leszidnak vagy kirúgnak a suliból.

Az utólsó három szó hallatára elnémultam.

Kirúgni... a... suliból? Ugye nem?

Eszméletlenül gyorsan felkaptam a táskámat, cipőmet és a pénzemet, aztán elkezdtem futni. A buszra nem akartam várni, inkább minél előbb a suliba érjek. A rettegés, ami elkapott minden lépésnél egyre nagyobb és nagyobb lett, végül az egész testemet betöltötte...

Amikor a sulihoz értem berontottam az ajtón és Castielt kerestem a tekintetemmel. Hát, őt nem találtam meg, de Rosa és Kim észrevettek, így odasétáltak hozzám.

- Szia Avery! Hogy vagy? - köszönt Rosa.

- Ööö... nem nézel ki túl jól. Baj van? - kérdezte Kim.

- Nem láttátok Castielt? Sürgősen beszélnem kell vele.

- Huu, én sose látom szinte. Bocsi - húzta el a száját Rosa.

- Kérdezd meg Natanielt - javasolta Kim. - Ő folyton a suliba kószál, szerintem többször látta, mint mi.

- De ha ő is járkál, akkor nehezebb lesz megtalálni... - szomorodtam el.

- Nem mindig. Sokszor tartózkodik a D.Ö.K terembe. Keresd ott.
- Köszi csajok! Majd találkozunk! - futottam el.
Megkerestem a D.Ö.K termet, amit Kim mondott. A mi termünkel szembe volt, így nem kellett sokat keresnem.

Bekopogtam, de nem kaptam választ. Újra próbálkoztam, de még mindig semmi. Hát, akkor én benyitok. Nincs időm most játszadozni!

Amikor óvatosan benyitottam földbe gyökerezett a lábam. Egy szőke hajú fiút láttam, meg egy barna hajú csajt, akik elmélyülten "puszilkodtak". Ööö... ez most mi? Komolyan ezt a helyet választották?

Köhintettem egyet, mire szétrebbentek. Mindketten zavarba voltak, ahogy én is.

- Bocsi, én nem akartam zavarni, csak Natanielt keresem - próbáltam menteni a helyzetet.

- Én vagyok az - igazította meg a nyakkendőjét a fiú. - Mit szeretnél? - mosolygott kedvesen.

- Akkor én... megyek is - nyitotta ki az ajtót a lány.

- Oké. Szia Melody! - köszönt Nataniel.

- Szia... - szóltam én is.

Melody (mint az előbb megtudtam) kiment a teremből és becsukta az ajtót. Vártam, hogy Nataniel nekem essen, hogy miért zavartam meg a pillanatot, de ő csak mosolyogva állt és várta, hogy mondjak valamit.

- Ja, őőőő igen. Kim mondta, hogy itt szoktál lenni. Castielt keresem. Nem tudod hol van? - tedtem fel neki a (fontos) kérdésemet.

- Castiel... - rándult meg az arca. - Nem tudom hol van.

- Akkor hol láttad utoljára? Kim mesélte, hogy sokat mászkálsz a suliba. Csak láttad!

- Mit szeretnél tőle? Ha sulis dolog, akkor arra én is tudok válaszolni.

- Feltenném, de én tőle szeretném hallani a választ... bocsi.

Nataniel felsóhajtott és nem úgy tűnt, mint aki el akarja mondani, de végül rámnézett:

- Legutoljára a B terembe láttam. De szerintem már elment onnan.

- Köszi szépen! Hálás vagyok! - repültem ki a teremből.

Rosa és Kim már eltűntek, így az ő segítségükre nem számíthatok.

Hát, akkor egyedül fogok neki vágni... majd csak jutok valamire.

Elindultam és körbenéztem. A B termet hamar megtalálam és reméltem, hogy Castiel nem ment el és még bent van. De, lehet, hogy elteleportált. Vagy kirepült az ablakon. Oké, asszem kezdek bekattanni...
Amikor be akartam nyitni, egyszerűen nem tudtam. Valaki belülről húzta az ajtót, és meg kívülről húztam. A fene egye meg! Hát, tuti, hogy egy fiú van bent és biztos, hogy nyer, mert erősebb nálam...
Amint ezen gondolkoztam, a benti ember erősebb volt, így egy hatalmas rántással (mondom én, hogy tuti fiú...) kinyitottam az ajtót. Hát ez az ajtó is befele nyílik? Miért nem találnak ki egy olyan, amit húzni kell?
Na, ott tartottam, hogy kinyitotta az ajtót, és pedig bezuhantam. Nem voltam felkészülve a nagy rántásra, így nem helyezkedtem el stabil állásba. Amikor szó szerint beestem a terembe (és ráestem az illetőre) egy fekete hajú, gyönyörű kék szemű sráccal néztem farkasszemet. Ő se szólalt, én se. Erre mondaná Rosa, hogy egymásnak vagyunk teremtve...
- Ööö... bocsi, hogy nem engedtelek be... - kapcsolt először ő.
- Izé... én bocsi, csak... izé... keresek valakit, aki eltűnt és... izé - makogtam.
- Látom, eléggé megviselt az előbbi látvány! - nevetett elég intenzíven. - Ennyire gáz, ahogy kinézek?
- Nem, nyugi, tök helyes vagy... vagyis izé... nem, nem nézel ki szarul... bakker - temettem a kezembe a fejem.
- Egyébként Armin vagyok - szólalt meg, miután abbahagyta a nevetést.
- Avery. A-Armin? Akkor... te vagy Alexy ikertesója? - döbbentem meg.
- Tehát akkor ismered a tesómat? Na, az fasza! Szívesen csevegnék, de keresnem kell egy másik helyet, ahol játszhatok. Csak mert elvileg büntibe vagyok, viszont Nataniel beköpött, hogy elsunyultam ezzel - mutatta fel a PSP-t. - Szóval, további szép napot Borsó!
Bo-Borsó?! Micsoda? A torkomra forrt a szó. Armin épp ki akart menni a teremből, mikor valaki kinyitotta az ajtót. Láttam Armin rémült tekintetét (gondolom tartott attól, hogy egy tanár jön), megfeszült az amúgy izmos karja, és ugrásra készen állt. De... nem volt se tanár, se ügyeletes, sőt, még a takarító se.

- Jé, szia Armin! Avery! Te is itt vagy? - kiáltott vidáman Alexy. - Hogy vagytok?

- Egész jól... - morogtam. Az előbbi eset akkor is nyom marad...

- Csak azért szólok, mert Mr. Faraize szeretne beszélni velünk 7:15-kor. Csak ti hiányoztok, meg Castiel.

Castiel! Őt is meg kell keresnem!

- Én majd később megyek. Sziasztok! - vonult ki Armin az ajtón.

- Én is... majd... én is megyek! - vetettem oda Alexy-nak, majd én is kifutottam.

Hát, Armin köddé vált, már csak pár diák lézengett a folyosón. Van vagy 6 percem (éljen a pontos idő mérés...), hogy megtaláljam azt a majmot. Hol a febébe lehet? Ellógja az iskolát? Vagy elutaztak? Vagy csak szimplán nem akar találkozni másokkal? Vagy csak velem? Ajj, ez a sok "vagy"...

Amint ezen gondolkoztam, megpillantottam az egyik szekrénynél egy vörös hajkoronát. Castiel! Csak az a barom lehet.

A sejtésem beigazolódott, mert Castiel miután kivette a fontos cuccát (ami a fülhallgató volt) a szekrényből, becsapta az ajtaját és elindult.

- Castiel! - kiáltottam utána. Castiel tovább sétált, mintha nem hallaná a hangom. Elkezdtem futni utána. - Hé Castiel! - Még mindig semmi? Ez most süket, vagy csak nem akar figyelni? - Állj már meg egy kicsit! PIROSKA! 

Castiel erre a szóra megmerevedett, én pedig megijedtem. Most... felbosszantottam? Vagy mi a fasz van?

Hátrafordult, mire én tényleg nagy rettegésbe törtem ki. A tekintete... ha gyilkolni lehetne vele, szerintem ő sorozatgyilkos lenne... egy eszméletlenül dühös, és fenyegető pillantást kaptam tőle. Hú, de jó ajándék...

- Mit mondtál?! - nem csak a tekintete, de a hangja is rémisztő volt. 

Mivel nem akartam magam kislánynak mutatni, álltam a tekintetét és félelem nélkül (na persze...) válaszoltam neki:

- Azt mondtam, hogy állj meg. Tudni akarok valamit.

Castiel elindult felém, de én nem mozdultam. Pedig szívesen elfutottam volna. Megütni csak nem fog.

- Mivan? Olyan unalmas az életed, hogy az enyémmel foglalkozol? - szinte köpte a szavakat.

- Nem mondtam, hogy a te életed érdekel. Csak a tegnapról akarok kérdezni valamit - válaszoltam én is elég erősen.

- Miből gondolod, hogy egy ilyen libának fogok válaszolni?

- Nem gondolom. Tudom. Kiszedem belőled, ha az életem múlik rajta - a válaszok még mindig erősen csengtek. Felsóhajtottam. - Miért kellett bemenned az igazgatóiba? - lágyult el a hangom.

- Mit érdekel az téged?! Nem kurvára mindegy az neked?! - kezdett el kiabálni.

- Csak szeretném megtudni! Aggódok Castiel! - kiáltottam én is.

A többi diák pislogás nélkül, döbbenten figyeltek minket. Nem mert senki se szólni, csak csöndben figyelték a jelenetet. Nem nagyon néztem a tömegre, de azért balra kiszúrtam Rosa-t, Kim-et és még pár láányt a tömegbe. Aggódva figyeltek minket, és Castiel háta mögött a szürke hajú fiú csalódott tekintete fogadott.

Ekkor olyan dolog történt, ami nagyon megdöbbentett. Castiel megragadta a vállamnál a pulcsimat, megemelt és a szekrényhez nyomott. A hangja nem volt hangos, de elég keserű valóság volt: kínzó, erős, félelmetes és fenyegető...

- Nem hiszem, hogy egy olyan kislánynak, mint te, egy ilyen dologgal kéne foglalkoznia. Hagyjál engem békén az ostoba kérdéseiddel. Senki nem kérte, hogy aggódj értem. Ezzel nem fogsz semmire se menni. Ezt most megmondom. Az én magánéletemmel ne foglalkozz. Menj, és igazítsd meg a hajad, mint a múltkor - nevetett fel gúnyosan. - Idejössz, eljátszod a királynőt, aztán mindenkit idegesítesz. Gratulálok hozzá. De full komolyan.

Ezzel a mondattal elengedett, félre lökött pár diákot és bevonult az egyik terembe. Nagyokat zihálva, erőtlenül csúsztam le a földre. 

Sose láttam Castiel-t ilyennek. Ez nagyon megrémített, és mély nyomot hagyott bennem. Az a düh, amit az előbb irántam érzett... leírhatatlan.

A többiek még mindig nem mozdultak, de a szürke hajú fiú odasietett hozzám, felsegített, aztán a többiekhez fordult:

- Kérlek, menjetek el innen. Vége van, nincs több látnivaló.

A diákok szétszéledtek, ő pedig megragadta a kezem, és elhúzott egy nyugisabb helyre... ami a raktár volt. Kinyitotta az ajtót, betessékelt (milyen udvarias) aztán ránk zárta.

- Mi történt az előbb? Miért akadt ki Castiel?

- Elmondanám neked... - pillantottam rá.

- Lisander. Te pedig ha jól tudom, Avery.

- Igen és... várj! Honnan tudod a nevem?

- Az egy hosszú sztori. Elmondom, ha te is elmondod az előbbit.

- Tegnap behívták Castielt az igazgatóiba. Másnap megkérdeztem Anyát, hogy mik lehetnek a lehetséges szituációk. A negatívakra megrémültem, és tudni akartam, hogy mi is történt. Elkezdtem aggódni Castiel miatt... - a sírás kerülgetett, de folytattam. - Aztán most rákérdeztem, de... olyan mérgesen fogadta. Sose láttam még ilyennek és... megijedtem tőle... aztán... - nem tudtam folytatni, mert kitört belőlem a sírás. Annyira nem értettem az egészet, hogy már elbőgtem magam. Elbőgtem magam  egy ilyen szituáció miatt. Elbőgtem magam Castiel miatt. És elbőgtem magam Lisander előtt, aki egy kis idő után átölelt. Fogalmam sincs, hogy miért, hiszen nem is ismerjük egymást...

- Mennünk kell - szólalt meg. - Várnak már.

- Tudom - bontakoztam ki az öleléséből. - De így? Így menjek be a terembe? Tiszta könny az arcom, vörös az orrom...

- Hát, a könnyeken nem tudunk segíteni, de mivel lány vagy, gondolom van nálad már szépítkezőszer - mosolyodott el. - Azzal simán el tudod tüntetni. Rosa is ezt szokta csinálni.

- Ismered?

- Persze. Ő a bátyám barátnője. Na de menjünk, mert a végén lemaradunk az egész... akármiről.

gyorsan előkaptam az alapozót a táskámból, és rendberaktam magam. Miután végeztem Lisander újból megragadta a kezem, én pedig nem ellenkeztem. Miközbe mentünk, próbált felvidítani. Na, nem viccekkel, hanem kedves dolgokat mondott, mesélte, hogy Castiel mindenkivel ilyen, ha ideges, összekócolta a hajam, néha néha meglökött és még sorolhatnám. Azt is mondta magáról, hogy szeret énekelni. Elképzeltem Lisandert, és felnevettem.

Minden lépésnél nagyobb lett a félelmem... amint belépek a terembe, mindenki szeme elé tárul az arcom, amit a sírás megrongált.

De leginkább attól félem, hogy Castiel meglátja.