2014. november 8., szombat

Költözünk, de minek?!

Morcosan bámultam ki az ablakon. Fák suhantak el előttem, aztán embereket láttam sétálni. Nevettek, amikor egymáshoz beszéltek. Legalább, ők boldogok voltak. Nem úgy, mint én, aki szinte az egész világot szétlapítaná egy 46-os cipővel. Idegesen doboltam a lábammal, aztán megszólaltam.
- Minek kell nekünk költözni?! Nem jó a régi város?! - háborodtam fel.
- Avery...ezt már ezerszer átbeszéltük - válaszolt Apa. Nem nézett hátra, de ezt meg is értem. Vezetés közben elég cinkes. - Anyád itt kapott egy jó állást, az unokatesómnak pedig volt egy háza, és az pont kapóra jött.
- De basszus! 
- Azért vagy morcos, mert elválasztottunk a barátaidtól igaz? Ne félj, itt is találsz majd! - nézett hátra Anya mosolyogva.
- Nem azért idegbajos. Hanem mert elválasztottátok a műkedvelő nőgyógyász pasijától.
- Ethan! - kiabált rá Anya és Apa egyszerre.
Utálom. Kibírhatatlan. Legszívesebben eltaposnám mint egy kis mezei virágot. 
- Paraszt! - csapom meg a karját. - Három dolgot mondok neked. Egy: nem nőgyógyász, hanem tesitanár! Kettő: nem is volt a pasim!
Három: miből gondolod, hogy nem a barátaim miatt vagyok ideges?! - kiabáltam.
- Olyan sötét vagy, mint a szemed. Állandóan vele voltál, vele mentél mindenhova és a siránkozásodat kellett hallgatnunk. "Miért nem telefonál? Miért nem küld egy SMS-t?" - ennél a résznél elváltoztatta a hangját, és kb. úgy beszélt, mint egy cicababa. Akiket amúgy utálok. Amúgy is. Ne beszéljen nekem a fekete szememről!
- Nem kértem, hogy hallgassad!
- De muszáj volt, mert mindig követtél!
- Sose követtelek! Te voltál, aki mindig a barom haverjaiddal nyomattad azt a rohadt COD-ot! (Call Of Duty, aki nem ismeri)
- Hé! Hagyjátok abba, mert apátok nem tud vezetni miattatok! - dobta le közénk a táskáját Anya. Hát, nem sikerült, mert az anyós ülésről elég nehéz lehetett, és a táska leesett a földre. Ethan lenyúlt érte, és felvette. Mérgesen dobta le középre, aztán visszadugta a fülhallgatóját a fülébe, és elfordította a fejét.
- Avery, legyél kedvesebb az öcséddel. Neki sem eshet jól, hogy ilyeneket mondasz neki - néz vissza rám a visszapillantóból Apa.
- Ő kezdte! És hiába mondod, hogy az öcsém. Nem is az szinte.
- Nem számít az az 5 hónap.
Erre nem válaszoltam, csak újra kinéztem az ablakon. Most biztos gondolkoztok, hogy hogyan lehet köztem és Ethan között 5 hónap. Majd elmagyarázom. Ha nem lennék ideges. Egy új városba költözünk. Banyek!

Amikor megérkeztünk a házhoz, kellemesen csalódtam. Szép ház volt, és jó nagynak nézett ki kívülről. Bár lehet, hogy belülről csak egy egérjuk, egy bazi nagy nappalival. Ez is egy dolog.
Amikor kiszálltam a kocsiból, jobban szemügyre vettem a házat. Szerencsére cuccot nem kellett bevinni, azt Joana (Apa unokatestvére) és a férje már elintézték. Csak a csészék, meg ilyenek kellenek. Hát, itt fogok élni egy jó darabig. Amíg férjhez nem megyek. Bár, azt várhatja mindenki, mert egy fiú se jön be. Mindegyik egy bunkó.
Amíg ezen gondolkoztam, Ethan odajött hozzám, megfogta a lábamat és felemelt. Aztán hátradobott. Tök jól nézhettünk ki. Én ott lógok a hátánál, amíg ő a lábamat fogja. Elég kényelmetlen helyzet volt, de Ethan jól mulatott rajta, szóval én is vele röhögtem.
- Mit csinálsz te őrült? - nevetett Anya.
- Betartom a hagyományokat! Mindig a nő lép be először a házba úgy, hogy a férj beviszi.
- Ajánlom a lányoknak, hogy ne menjenek hozzád. Mert ez borzalmas. Ezt az élményt nem kívánom senkinek - forgatom a szemeimet.
- Ethannek igaza van. Ez a hagyomány... - sandít Apa Anyára.
- Ne! Engem hagyjál! Én nem akarok a hagyományok szerint élni! - szalad el Anya. Szeretem, hogy ilyen hülyék a szüleim.
Amikor Ethan becipelt a nappaliba, ledobott a kanapéra. Sikerült neki a szélére rakni, szóval egy nagy robajjal legurultam a padlóra. Hason feküdve szóltam oda Ethannek.
- Kössz. Ez hiányzott az egész életemből.
- Ugyan, szívességet tettem. Jé, itt van emelet is! Nem jössz? - fordult vissza hozzám.
-  Asszem nem. Még elnézegetem ezt a pókot, ami előttem mászik - aztán rájöttem, hogy mit is mondtam. Sikítva ugrottam fel. - ÁÁÁÁ!! Egy pók! Meg fog enni! Mit csináljak? Felszívom! Hol a porszívó? - rohantam el Ethan mellett, aki pislogás nélkül, szoborrá dermedve próbálta feldolgozni a kitörésem.
A porszívót megtaláltam a fürdőszobába. Egyből felkaptam, és kicipeltem. Közben megállapítottam, hogy baromi nehéz.
- Na hol van? - nézek körbe, amikor beérek a nappaliba.
- Itt van! - a pók ott csücsült Ethan tenyerébe. - Nézd de aranyos! Barátkozni akar veled! - tolja az orrom alá.
- Én meg nem akarok! Vidd innen! Sátán küldöttje! Te fattyú!  ÁÁÁ!! - rohantam el Ethan elől, aki a pókkal üldözött.
- Jólvan már! Menj innen! - kiabáltam, amikor 5 perce rohangáltunk.
- De hát milyen édes...hol a pók? - nézte az üres tenyerét.
- Ethan! Elhagytad a pókot? És most ki tudja hol van?
- Bocsánat, hogy megzavarom a bájcsevegést, de nem segítene valaki? - jött oda Anya. - Nehezen boldogulok a lábosokkal.
- Jajj, Anya miért vagy te szakács? - vette el tőle a lábosok felét Ethan. A negyedét meg én.
Hát jah. Anya szakács, és ezért jöttünk ide. Mert a Párizsi étterem megkérte, hogy főállásban dolgozzon. Ő meg elfogadta, a legnagyobb bánatomra. De hát, van ilyen na.
Bevittük a konyhába a lábosokat, aztán körbe néztem a házban. Tényleg jó nagy. Mi jó nagy? Jó-jó-jó nagy. 
Felmentem a lépcsőn és benéztem egy szobába. Sötét padlót, azon fekete szőnyeget és szürke falat láttam. Nem hiszem, hogy ez lenne az én szobám. Ráadásul, bandák poszterei, és fejhallgatós képek díszítették a falat. Ez a szoba gondolom Ethan tulajdona. Akkor mindegy.
Átmentem a szembelévő helyiségbe, és megállapítottam, hogy ez anyáék szobája. Fehér falak, világos padló, és fehér bútorok. Szeretik a fehéret, szóval nem lepődtem meg. De akkor hol az én szobám? Vagy a kanapén aludjak?!
A házat nem néztem át teljesen, ezért nem találtam. A folyosó végén, egy létrát pillantottam meg. Felhúztam a szemöldökömet, mert hát mégis ki épít bele a falba egy létrát? Nem bírtam megállni, hogy ne másszak fel rajta.
Egy kis folyosót láttam, különböző csendéletekkel a falon. Egyetlen ajtó volt a folyosón. Úgy érzem magam, mintha egy horrorfilmbe lennék.
Amikor beléptem az ajtón, eltátottam a számat. Gyönyörű, vajszínű szőnyeg borította a padlót. Világoskék falakkal, és világosbarna bútorokkal egészítették ki a szobát. A falakon bandák poszterei (persze nem olyanok mint Ethan-nél), és a rajzaim szerepeltek. Nem akarok dicsekedni, de nagyon jól rajzolok. Olyan szinten, hogy Ethan arcát pontosan lerajzolom. Nem szeretek színezni, inkább csak grafittal megrajzolom a képet és kész.
Ez csak az én szobám lehet. De miért van az, hogy létrán kell felmásznom, és elvagyok különítve? Mert ahol a szobám lenne, ott Apa irodája áll most.
Joana! Ő ismer engem, és tudja, hogy szeretek egyedül lenni, távol a világtól. Mostmár értem! Milyen kedves!
Lementem a földszintre, és megtaláltam Anyát a konyhába. Épp a csészéket, a lábosokat és a serpenyőket pakolta. Segítettem neki, aztán pár másodperc múlva megszólalt.
- És...hogy tetszik? Mármint a ház, meg a környék - rakott el egy újabb serpenyőt.
- A környéket még nem ismerem, de a ház...egész jó. Bár...szerintem az iskolára nem ezt fogom mondani - húzom el a számat.
- Jó lesz az is, meglátod! Csak be kell illeszkedned.
- Hajj...ha az menne is.
- Az a baj veled, hogy elzárod magad a világtól. 16 évesen barátkoznod, ismerkedned kellene!
- De senki se akar velem lenni...
- Mert tudják, hogy te ilyen kis zárkózott vagy.
Válasz helyett csak bólintottam. Lehet van benne valami igazság, amit Anya mond.
- Miranda - toppant be Apa a konyhába. - Joana most hívott. Szeretné, ha átmennénk hozzájuk teázni.
- Rendben én benne vagyok. De szerintem Ethan-nek, és Avery-nek semmi kedve hozzá - fordult hátra mosolyogva. 
- Igen, én inkább kihagyom - mentem ki a konyhából.
- Én se megyek! Jön az egyik haverom! - kiabált ki a fürdőből Ethan.
- Máris beszerveztél egy programot? - döbbent le Anya.
- Ja. Jön a haverom! De ezt már mondtam.
- Hát nekem mindegy - sóhajt Anya. - Akkor mi elmentünk. Legyetek jók! - csapják be az ajtót.
Hát akkor most mit csináljak? Hm... megvan! Sütni fogok! Oké, ez elég hülyén hangzik, mert nem tudok, de a palacsinta nem lehet olyan nehéz.

Visszavonom amit mondtam. Elég nehéz. Sőt! Baromira nehéz! 
Pont egy palacsintát sütöttem a serpenyőbe, és próbáltam megfordítani. Fakanál nincsen, mert azt nem pakoltuk még ki. Úgyhogynincs más választásom, feldobom. Na akkor. 1, 2, 3!
Feldobtam a palacsintát, és vártam, hogy leessen. De hiába vártam, nem jött. Felnéztem, és láttam, hogy a palacsinta szépen felragadt a plafonra. Hu de jó! És, hogy szedjem le?!
Találgattam a megoldások között, de nem jutottam semmire. Úgy döntöttem, hogy otthagyom, de Bubu (így neveztem el, ha már ilyen sok galibát okozott) elengedte a plafont, és azzal a lendülettel ráesett a fehér pólómra. Köszönöm szépen!
Leszedtem magamról a palacsintát, és a kukába vágtam. Ott a helye a betyárnak! Ránéztem a pólómra, hogy súlyos e a helyzet. Á, nem. Csak egy óriási olajfolt virít a...most mondjam ki? Kimondom. Szóval egy óriási olajfolt virít a mellem tájékán. Marha jó. Most cserélhetem át. Hogy miért? Mert jön Ethan haverja, és nem léphetek elé úgy, hogy olajos a pólóm! Na ugye!
Kivettem egy tiszta pólót a dobozból, és a kanapéra dobtam. A sajátomat levettem és bementem a fürdőbe. Egy lavórba vizet engedtem és beáztattam. Amikor kimentem a fürdőből, Ethan áll velem szembe.
- Neked az a szokásod, hogy melltartóba mászkálsz a házba? - kérdezi.
Basszus tényleg! Csak egy gatya, meg melltartó van rajtam! 
Berohanok a nappaliba, hogy felvegyem a pólóm. Hát, fel is venném, ha ott lenne a kanapén. De nincs ott. Megette a tehén. Elvitte a szomszéd. Ja, nincs is szomszédunk. De akkor hol van?!

Bejártam az egész lakást, még Ethan szobájába is megnéztem, hátha bevitte oda. De sajna nem.
Lerobogtam a lépcsőn, és bementem a nappaliba, hogy megnézzem megint. De hát hol van?! Emlékszem, hogy ide tettem.
Csengettek. Hát, Ethan drágám, rajtad a sor. Mert én így ki nem nyitom az ajtót. Ebben biztos vagyok.
Össze vissza rohangálok a házban. Most biztos hülyének néztek. Mert miért nem veszek fel egy másikat? Van rá okom. Mert nincs másik pólóm. Vagyis van, csak másmilyen dobozban. Ami nincs a lakásban.
5 percig mág futkosok, de aztán megállok a főfolyosón, és elkiálltom magam.
- Ethan! Nem láttad a pólómat? Mert csak egy melltartóban elég kényelmetlen!
- Nem láttam! Lehet, hogy megette a pók! - röhögött
- Bunkó! - nézek körbe.
Amikor a bejárati ajtóhoz néztem, majdnem szívrohamot kaptam. Nem, nem a pólóm volt ott.
Egy vörös hajú, szürke szemű srác állt az ajtóban. Tényleg! Elfelejtettem, hogy valaki csöngetett! Basszus! Felhúzott szemöldökkel nézett, aztán elvigyorodott. De ez nem normális volt...hanem egy perverz vigyor. De...ó, hogy az a...
Egy óriásit sikítottam, mire Ethan berohant a folyosóra. Automatikusan mögébújtam, hogy a vöri ne lásson.
- Jé, szeva Castiel! 
- Csá! Hát, téged aztán jól megfogtak öregem! Szexi kis csaj. A tied?
- Mi? Ja, nem ő a nővérem.
- A nővéred? Azt hittem a húgod. Hát, ilyet se láttam még. Konkrétan azt hittem, hogy a csajod.
- Perverz állat! - bújtam ki Ethan mögül, aztán bementem a nappaliba. Újra megnéztem a kanapét, de semmi. Várjunk csak...
Lehajoltam, és megnéztem a kanapé alatt. És igen. A fekete fejhallgatós pólóm, ott lapult. Éppen fel akartam venni, amikor füttyentést hallottam az ajtóból.
Hátranéztem, és láttam a vörit magam mögött. Felkaptam a pólómat, és elindultam felé.
- Castiel...szerintem fuss - nézett rá Ethan.
- Dehogy futok! Egy kislány nem tud nekem ártani. Főleg nem egy szőke.
- Avery nyugi! Ne öld meg oké?! - állított le Ethan.
Fogalmam sincs, hogy mit csináljak. De nem bírom ki a vöri mellett.
De, hogy mi jön ezután...arról fogalmam sincs...
Ethan

2 megjegyzés:

  1. Nagyon jó! Várom a folytatást! ^^

    VálaszTörlés
  2. Miért nem lepődtem meg?....Tetszik egyébként.
    Na most elmagyarázhatod, hogy milyen 5 hónap?

    VálaszTörlés